Tófű
A kicsiny, alig százhúsz lelkes Tófű rendezett faluképével, megújult központjával a Baranyai-Hegyhát igazi gyöngyszeme. Autóval a Dombóvárt Szászvárral összekötő úton érhető el, vasúti megállója sajnos nincs. Neve a tófő, azaz egy állóvíz feje, kezdete
jelentésű magyar köznévből származik. Írásos forrásokban először 1382-ben említették a települést. A középkorban a kisnemesi Tófői család birtokolta. A középkor végén a pécsi püspökség birtoka, 1527-ben Sulyok György pécsi püspök Orsych Lukácsnak adományozta szolgálataiért. Ő ugyanis a pécsi vár kapitányaként a vére hullásával védte meg a rá bízott erősséget a mohácsi csata után szétrajzó török portyák egyikétől. 1564-ben Orsich István tulajdona Tófű két adózó portája, ám két évvel később a falu ura Zrínyi Miklós
oldalán halt meg Szigetvár ostrománál.
A 17. században magyar lakosai elhagyták, a pusztán maradt területre rácok költöztek. A visszafoglaló háborúk és a Rákóczi-szabadságharc idején ők is eltűntek, és az Esterházy Pál kezébe került vidék ismét üresen állt évekig. Ezekben az időkben a kárásziak használták a tófűi határt, de a nehéz és kötött talajjal nagyon megszenvedtek. Sokszor hat ökröt kellett az eke elé fogni, hogy a
szánást el tudják végezni. Az 1720-as években a földesúr német családokat telepített le, de még 1742-ben sem sikerült őket felmérni, mert nem tartózkodtak állandóan a lakhelyükön. A földesúr gondos szervezésének köszönhetően a tófűieknek lassan sikerült megvetniük
a lábukat e vidéken, és egyre több területet műveltek meg. A kezdeti földbőség elmúlt, és a megszilárduló határokon belül mind több területen irtották ki az erdőt, hogy szántókhoz jussanak. Ez történt a vékényi határszakaszon is, ahol egy régi utat szántottak be, és még a határjelként szolgáló fákat is kivágták. Tófű 1775-ben szerezte meg a pecsétjét, amin a máshol megszokott ekevas és csoroszlya volt látható. Katolikus és evangélikus német lakossága Egyházaskozár filiája volt, és egy 1785-ben kelt leírás szerint
az itteniek már jobban éltek, mint a Hegyhát falvainak többségében. Ebben az is közrejátszott, hogy a német falvak, így Tófű is egy összegben adózott földesurának, évente százhúsz forintot kellett befizetnie, viszont mentesek voltak az egyéb kötelezettségek alól.
A 19. században Tófű népe tovább gazdagodott. Ebből az időből származik gúnynevük is, a környékbeliek Libavárosnak nevezték Tófűt a füves ligeteken élő rengeteg állat után. 1828 után a helyieknek lehetőségük nyílt olyan földeket bérelni az uradalmaktól, ahol
már nem volt szükség nyomáskényszerre. A tófűiek ezeken a területeken dohányt termesztettek, amiből komoly bevételekre tettek szert. Az intenzív földművelés dacára a lélekszám alig változott, míg 1820-ban tizenkettő, 1848-ban tizenöt adózó portát vettek számba.
A német közösségekben ugyanis megengedhetetlen volt a telekaprózódás, a földet minden esetben a legidősebb fiú örökölte, a többi gyermek pedig inkább elköltözött magyarok lakta falvakba, ahol nősüléssel vagy vásárlás útján igyekeztek saját telket szerezni
maguknak. A közösség számára a század folyamán elkészült az evangélikus templom, ez az épület az ingoványos talaj miatt azonban süllyedni kezdett. Ezért 1900-ban átépítették a mai helyére. Az alap ásásakor itt egy középkori kastély romjaira bukkantak, erről
azonban közelebbit azóta sem sikerült megtudni. A 20. században megkezdődött a magyarok lassú beköltözése, számuk azonban még
1940-ben sem érte el a félszázat a kétszázötven német nemzetiségű lakos mellett. A második világháború végén a faluban ádáz harcok dúltak, az elesett katonákat a mai temető helyén földelték el. A kitelepítés során Tófű pótolhatatlan veszteségeket szenvedett, a Felvidékről helyükre költözők nem tudták betölteni az elűzöttek után maradt űrt. A rendezett környék, a szelíd táj azonban biztosíték arra, hogy újra felfedezik ezt a vidéket, ahogy azt háromszáz éve.
jelentésű magyar köznévből származik. Írásos forrásokban először 1382-ben említették a települést. A középkorban a kisnemesi Tófői család birtokolta. A középkor végén a pécsi püspökség birtoka, 1527-ben Sulyok György pécsi püspök Orsych Lukácsnak adományozta szolgálataiért. Ő ugyanis a pécsi vár kapitányaként a vére hullásával védte meg a rá bízott erősséget a mohácsi csata után szétrajzó török portyák egyikétől. 1564-ben Orsich István tulajdona Tófű két adózó portája, ám két évvel később a falu ura Zrínyi Miklós
oldalán halt meg Szigetvár ostrománál.
A 17. században magyar lakosai elhagyták, a pusztán maradt területre rácok költöztek. A visszafoglaló háborúk és a Rákóczi-szabadságharc idején ők is eltűntek, és az Esterházy Pál kezébe került vidék ismét üresen állt évekig. Ezekben az időkben a kárásziak használták a tófűi határt, de a nehéz és kötött talajjal nagyon megszenvedtek. Sokszor hat ökröt kellett az eke elé fogni, hogy a
szánást el tudják végezni. Az 1720-as években a földesúr német családokat telepített le, de még 1742-ben sem sikerült őket felmérni, mert nem tartózkodtak állandóan a lakhelyükön. A földesúr gondos szervezésének köszönhetően a tófűieknek lassan sikerült megvetniük
a lábukat e vidéken, és egyre több területet műveltek meg. A kezdeti földbőség elmúlt, és a megszilárduló határokon belül mind több területen irtották ki az erdőt, hogy szántókhoz jussanak. Ez történt a vékényi határszakaszon is, ahol egy régi utat szántottak be, és még a határjelként szolgáló fákat is kivágták. Tófű 1775-ben szerezte meg a pecsétjét, amin a máshol megszokott ekevas és csoroszlya volt látható. Katolikus és evangélikus német lakossága Egyházaskozár filiája volt, és egy 1785-ben kelt leírás szerint
az itteniek már jobban éltek, mint a Hegyhát falvainak többségében. Ebben az is közrejátszott, hogy a német falvak, így Tófű is egy összegben adózott földesurának, évente százhúsz forintot kellett befizetnie, viszont mentesek voltak az egyéb kötelezettségek alól.
A 19. században Tófű népe tovább gazdagodott. Ebből az időből származik gúnynevük is, a környékbeliek Libavárosnak nevezték Tófűt a füves ligeteken élő rengeteg állat után. 1828 után a helyieknek lehetőségük nyílt olyan földeket bérelni az uradalmaktól, ahol
már nem volt szükség nyomáskényszerre. A tófűiek ezeken a területeken dohányt termesztettek, amiből komoly bevételekre tettek szert. Az intenzív földművelés dacára a lélekszám alig változott, míg 1820-ban tizenkettő, 1848-ban tizenöt adózó portát vettek számba.
A német közösségekben ugyanis megengedhetetlen volt a telekaprózódás, a földet minden esetben a legidősebb fiú örökölte, a többi gyermek pedig inkább elköltözött magyarok lakta falvakba, ahol nősüléssel vagy vásárlás útján igyekeztek saját telket szerezni
maguknak. A közösség számára a század folyamán elkészült az evangélikus templom, ez az épület az ingoványos talaj miatt azonban süllyedni kezdett. Ezért 1900-ban átépítették a mai helyére. Az alap ásásakor itt egy középkori kastély romjaira bukkantak, erről
azonban közelebbit azóta sem sikerült megtudni. A 20. században megkezdődött a magyarok lassú beköltözése, számuk azonban még
1940-ben sem érte el a félszázat a kétszázötven német nemzetiségű lakos mellett. A második világháború végén a faluban ádáz harcok dúltak, az elesett katonákat a mai temető helyén földelték el. A kitelepítés során Tófű pótolhatatlan veszteségeket szenvedett, a Felvidékről helyükre költözők nem tudták betölteni az elűzöttek után maradt űrt. A rendezett környék, a szelíd táj azonban biztosíték arra, hogy újra felfedezik ezt a vidéket, ahogy azt háromszáz éve.
